Eltűntem. Nem azért, mert nem írtam, csak bele estem abba a hibába, mint sajnos sokunk, hogy a fióknak írunk kizárólag. Ez kicsit önzőség is lehet és félelem is, vagy csupán a lustaság? Rám például az összes igaz, de majd eljön az idő, amikor azoknál a jegyzeteknél is a végére érve, lenyomom a közzététel gombot. 

(kép: Bolvári Ildikó Csilla)

Az utóbbi időben a bezártság ellenére, amikor ugyanis kénytelenek vagyunk magunkban jól érezni magunkat és úgy egyáltalán elviselni magunkat azt vettem észre, hogy én nem is tudom már elviselni magamat egy tehetetlen ember vagyok a kanapén fekve és megrémültem a tudattól, hogy biza innentől már ez lesz. Belekényelmesedve a mackónadrágba, nap fénypontjaként pedig epekedve várhatom, hogy meg tudjam nézni este a konyhafőnököt nyálcsorgatva, illetve végig nosztalgiázva, mert akárhányszor meglátom bármilyen felületen Zét a középiskolás töritanárom jut eszembe róla, aki szerintem a legkomolyabban tolta a törit az egész városban, mert nem hogy szét volt poénkodva a sztori, hanem még az a durva, hogy hiba nélkül maradt meg az anyag és öröm volt kiállni felelni belőle. Képzeljétek el, hogy beültök órára és Zé fogad a teremben, hogy na gyerekek nyomassuk. Zseniális. Itt most elnézést kell kérnem Zuszsa nénitől, ha olvassa esetleg: Ne haragudjon meg, a töri óráit nem élveztem annyira, de az olaszt annál inkább, mert a szíve lelke benne volt azokban az órákban, illetve az osztályfőnöki munkájáért már aranyba kellett volna foglalni a nevét. 

Szóval azon kaptam magam egyik nap, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket sose szerettem, sőt nem is ez vagyok én már. Így fogtam magam és elköltöztem. Majd fogtam magam és újra elköltöztem egészen addig, amíg nem éreztem, hogy most jó. Most megígértem magamnak, hogy nem hagyom el. Heti rendszerességgel 1 Margitsziget kör a minimum és fél óra jóga a vázizmoknak, ennyivel legalább tartozom a testemnek az elmúlt 1 év semmittevés után. A lelkemnek pedig azzal, hogy új dolgokat csinálok. Igyekszem minden héten kipróbálni valamit. Megismerkedtem az ázsiai konyhával, életem első szusiját körülbelül 2 hete ettem meg például, hát nem volt egy csülökpörkölt, de azért azok a lazacdarabkák meg rákfarkak körbe rakva mindenféle avokádóval meg földi jóval, kifejezetten finom volt. Új helyekre a mai napig nagy lelkesedéssel és élvezettel megyek, a korlátozások miatt nem annyira egyszerű, de megoldható. Akár új baráti társaságokba, vagy évekkel ezelőtti félbemaradt beszélgetést folytatni, ahol abba maradt. Valamiért úgy érzem a kapcsolataim is javultak, mert már a beszélgetések tartalmasabbak az időtöltés minőségi. Nagyon ritkán mondok nemet programokra. Ha nincs épp kedvem, akkor is elmegyek, igaz ekkor megerőszakolom magam, de az esetek többségében elindulni, összeszedni magamat nehéz, utána már tök jól érzem magam. Vagy nem, viszont akkor fogom magam és eljövök mindenféle magyarázkodás és gondolkodás nélkül.

Miért kellett ezekhez a dolgokhoz költözni? Nem tudom miért kellett, csak azt éreztem, hogy el kell jönnöm. Nem akartam a kényelmes életet tovább a kanapén tespedve. Nem akartam több reality show-t, a mosogatógépet, ami helyettem mosogat, mert a reggeli kávésbögrém is rohadt vagyok elmosni. Tudtam, hogy nem vagyok ilyen én nem voltam korábban sem ilyen, de valahol elcsúszott a dolog. Szerintem muszáj ezeket a dolgokat így felismerni és hát valamit tenni ellene nem elfogadni, hogy jól van ez így. Elég nagy utazásokat lehet tenni magunkban is, ha elindulsz pár egyszerű kérdéssel, mint például a jó irányba tartok? Azt csinálom/ vagy csinálok-e olyan dolgokat, amit mindig is szerettem volna? Mik ezek a dolgok? Vagy ha nem, akkor miért nem? Félek? De mitől? Halogatom a dolgaim? Ha nem, az király de egyébként még meddig? Lépni fogok, de mikor? Vagy nem lépek semmit, inkább itt maradok? Milyen árat fizethetek azért, ha nem változtatok a dolgaimon? De ha változtatnék, vajon mi lesz belőle?

Olyan kíváncsi vagyok, szomjazom ezekre a válaszokra, de remélem ezzel nem vagyok egyedül.

Ajánlott hallgatnivaló