A munkánk gyümölcse, idővel úgy is beérik. De honnan lehet ezt tudni, hogy mikor, mennyi időbe telik? Számomra most jött el ez az idő, bár tőlem türelmetlenebb embert nem is ismerek

Ez a nap is úgy kezdődött, mint minden másik. Reggel kinyomok 2 ébresztőt, nem tudom, mit húzzak fel, elkészülök, futok a metróhoz, épp elérem. Futok az Oktogonon a 4/6-hoz épp elérem, igaz 1 embert majdnem fellöktem a zebrán. Futok a 4-es metróra a Rákóczin, mert a kijelzőn ordít, hogy 30 másodperc és itt van a metró. Lefutok a mozgólépcsőn, már pittyeg az ajtó, hogy csukódik. Szerencsére épp befértem élére állva. Természetesen 1 percem van felmenni, hogy elérjem az utolsó villamost a Móriczon vagy a buszt,mert nyilván egy időben kell jöjjön mindkettő, és igen itt futok a leggyorsabban, mert az utolsó járatom múlik, hogy beérek-e vagy sem. Istenem bár időben oda tudnék egyszer érni és ne kellene a Móriczon mindig futnom, ha már a többit néha megúszom az utolsót sosem.

Elkezdem a munkát, olyan 5 perc átlag késéssel. Majd tovább maradok bent. Jön pár értesítés, ismerősök írnak, láttam a cikked tetszett. Jönnek a megosztások, hogy igen ezzel egyetértek. Jó látni. Majd jön egy értesítés, hogy a Székely Nemzeti Tanács megjelölt egy bejegyzésben. (igen, ha rámész a bejegyzés szóra felugrik, az eredeti oldal) 

❤ Egy Erdélyből származó, Baján élő fiatal lány gondolatai a polgári kezdeményezésünkről.

"Miért nincsen minden székely település hivatalaiban formanyomtatvány, ahol az idősek is tudnak nyilatkozni? Miért nem viszi a postás minden házhoz a petíciót? Miért nem fognak össze az emberek egy ilyen ügy érdekében?"

Köszönjük szépen Hegedüs Evelinnek, a jól dokumentált és igen meggyőző írást.

Szívmelengető érzés. Igen, akik elindították az egészet a Székely Nemzeti Tanács, elismerték a „munkámat”, ami lényegében a hobbim, mert ami a szívemen az a blogomon. Eljött az ebédidő, belemászok jobban a leveleimbe. Izsák Balázstól jött egy e-mail, köszönet tárggyal. Tudni kell, hogy Ő a SZNT elnöke. Így szól a levél:

Kedves Evelin!

Köszönöm a támogató, segítő írását a Kóbormacska blogon. Sok jó szándékú ember kérdezi, hogy miben segíthet. Ön az első, aki ilyen kérdés nélkül, egy fontos, lényeges támogatást nyújtott. Külön köszönöm, hogy részletesen dokumentálódott, a kezdeményezésünket nagyon jól ismeri.

Üdvözlettel,
Izsák Balázs.

Most büszke vagyok magamra, nem kicsit, hanem nagyon. Mégis vegyes érzéseim vannak. Belegondoltam ebbe, hogy én vagyok az első, aki kérdések nélkül, önerőből tett valamit. Ez nem egy gondolat, hanem tény, egy olyan embertől, aki az egészet elindította és figyelemmel kíséri a folyamat minden percét. Nekem ez fontos, én még mindig azt érzem, hogy amit csinálok az kevés, ez "csak" egy 200 rendszeres olvasóval bíró felület. Igaz néha az index blogketrec besegít, köszi a szerkesztőknek, de itt nem ez volt a helyzet és tudtam, ha nem lesznek jó fejek a szerkesztők, ez az írás az ismerőseimig eljut, és tovább nem. Az én ismerőseim 2000 főnél bezárulnak. Akkor, ha még senki sem írta volna alá közülük, és tegyük fel, hogy eljut mindegyikhez a cikk, máris 2000 szavazattal több lesz.

Így álltam hozzá. Mindenki a maga házánál, ha sepreget, készen is vagyunk, együtt. Tudom azt, hogy székelyföldön él legalább 700.000 székely, aki aláírhat. Tudom, hogy ennyi Európa szerte is van. Számoljunk csak egy kicsit. Ha minden szavazati joggal rendelkező Székelyföldön nem is írja alá csak 500.000, akkor a maradék 500.000 aláírást a többi országok ki tudják egészíteni bőven. Ha kell, csak a már Magyarországon élők. Ehhez, nem elég, amit csinálok, írni egy cikket és megosztani. Ehhez igenis menni kell, és elmondani az embereknek, hogy mi történik éppen Székelyföldön. Nem pénzt gyűjtünk, csak aláírást. A cikkem óta, legalább 10%-al nőtt az aláírások száma. Csak Erdélyben 10.000 alatt volt, mára bőven afölött van, és büszkeséggel tölt el, hogy ehhez én is hozzájárultam. Büszke vagyok, de nem elégedett. 

Amióta publikálok zömében negatív visszajelzéseket kaptam, de nem hagytam abba ennek ellenére sem. Nem csináltam rendszeresen, elhanyagoltam, nem volt lényegében nagy eredménye, vagy sikere sem, viszont nekem jól esett és én pont ennyit is vártam tőle. 

Ma szembesültem azzal, hogy nem csak számomra fontos, amit csinálok. Eddig úgy gondoltam, szórakoztatom magam és még pár embert az ismerőseim közül, ma rájöttem, hogy ebben az egészben és bennem is, több van ettől. Képes vagyok tömeget megszólítani. A kérdésre pedig az a válaszom, hogy annyi időbe telik az eredmény, amit te szabsz magadnak, mert ha rendesen csinálsz valamit, nem csak ímmel ámmal és az erőforrásaidat kihasználod maximálisan, hidd el, hogy jönni fognak az eredmények. Itt viszont minden apróságot annak kell venni, amiben részed van az által, amit csinálsz. (pl, én ha nem írok, nem köszöni meg nekem senki azt.)

Szerintem mindenkinek el kéne kezdeni egy online naplót készíteni, ahova leírhatják az érzéseiket az emberek, a tapasztalataikat, a véleményeket. Azt vettem észre, hogy az emberek félnek ettől. Mi van, ha nem kíváncsi rá senki? Mi van, ha 10 ember fogja csak olvasni?

Akkor itt most válaszolnék is, semmi! Akkor van 10 ember, aki érdeklődik rólad, amíg téged olvas addig se youtube videókat néz valami koreai youtubertől, akivel valószínűleg sosem fog beszélni, vagy találkozni, ellentétben veled. A másik ok, amiért érdemes szerintem elkezdeni, illetve amiért én nagyon szeretem ezt csinálni. Elmondhatod az érzéseidet is őszintén, igazából bárkinek, aki elolvassa. Nem kell szemtől szembe ott legyél az emberekkel még is rengeteg dolgot meg tudsz osztani velük. Nem a facebook #mutimitcsinálsz, #mutimiteszel dolgokra gondolok elsősorban, itt nem a mi jár a fejedben, gondolat erősödik, hanem inkább, hogy a szíved-lelkedben mi van. Erre azért már több ember kíváncsi. Én is az vagyok a körülöttem élőkre.

Ezennel el is kezdeném a sort, egy vallomás formájában a következő írásban. Remélem itt lesztek, én itt leszek.